Somogy Portál (www.somogy.hu)

2007. április 20.

SOMOGYI KINCSEK MEGÖRÖKÍTŐJE

Ma délután nyílik Szigetváron a Vigadó Galériában Kovács Tibor Tájak, Arcok, Hangulatok című tárlata. A válogatás a somogyi emberek mindennapjaiba kalauzolja az érdeklődőket. A megyei napilap fotóriportere húsz éve örökíti meg fényképezőgépe lencséjén át Somogy folyamatosan változó életét.

A Somogyi Hírlap fotóriporterétől megtudtuk, hogy a mostani tárlat anyaga a 2000-2005 közötti időszak hírlapi tevékenységéhez köthető, a témákat mindennapi munka során találta. Így aztán változatos az összeállítás: hírfotók, tájképek, színházi pillanatképek sőt néhány elektrografikai alkotás is szerepel benne. Kisebb változtatásokkal, de ezt az anyagot láthatták már 2005-ben Budapesten a MÚOSZ székházban, majd egykori iskolájában Fonyódon, és lakóhelyén Somogyjádon is.

Kovács Tiborral beszélgetve arra voltunk kíváncsiak, vajon mit jelenthet a kiállítás egy olyan fotósnak, aki képeivel naponta megjelenik az újság hasábjain, vagyis mindig kapcsolatban áll a közönséggel.
- A kiállítás más, mivel ott csak a kép és a néző van, aki ilyenkor szubjektív képet kaphat az alkotóról. A kép önállóan él, nem csupán illusztrációja egy írásnak. Számomra fontos a látogató visszajelzése is, bár a vendégkönyv erre nem igazán alkalmas, hiszen oda nem illik rosszat írni. Jobb szeretem, ha személyesen megkeresnek és használható kritikát mondanak vagy írnak a látottakról.
- Mikor kezdett fotózni és milyen témákat talált az első próbálkozások idején?
- A gimnáziumban: az ottani laborban magam hívhattam elő a fotóimat. Az első saját kezű nagyításom egy téli felvétel, egy szilvafa csonkja volt. A képért alaposan megdolgoztam: lábszárközépig érő hóban küzdöttem el magam a fáig. Mint általában mindenki én is a természet megörökítésével kezdtem, majd ezután kezdtek el érdekelni az emberek. Több sorozatot készítettem egyebek mellett a buzsáki búcsú hagyományairól vagy a badacsonyi szüret dolgos napjairól. Az olaszországi egyéves ösztöndíj különösen nagy élmény volt, mert megismerhettem az akkori nyugat szellemiségét, új látásmódokat, a korszerű fényképező- és hívógépeket. A római tanulmányok után helyezkedtem el a megyei napilapnál.
- Akinek a napi munkája a fényképezés, az előveszi a gépet szabadidejében is? Egyáltalán ki lehet kapcsolni munkaidő után azzal, hogy már nem ugrik a "témára"?
- Valóban, a fotós életformája nem szorítható a napi 8 órás munkarendbe. Az alkotó típusú embernek nincs munkaidő vagy szabadság. Azért dolgozom, mert a képemet szeretném viszontlátni a lapban. A téma mellett nem lehet elmenni akkor sem, ha már lejárt a munkaidő. Naponta bizonyítunk magunknak és a szerkesztőnek, akinek az az elvárása, hogy jó és érdekes képeket hozzak a másnapi lapba. Az újságot kinyitva azután majd az olvasó dönt, hogy ez sikerült-e.
- Azért valamikor csak „kikapcsol", hiszen kell a töltődés, a pihenés....
- A kikapcsolódást az otthoni gazdálkodás jelenti. Van egy kis szőlőnk, amit a szüleimmel művelünk, szívesen kertészkedem a jádi telken. A betakarítás idején kiveszem a szabadságomat, és csak azzal foglalkozom. Édesapámtól szemrehányást is kaptam már, hogy az egyetlen lovát még nem örökítettem meg. Nos, ez olyan kivételes helyzet, amikor nem működik a fotós szemlélet: a földművelés teljes odafigyelést kíván, szántás, vetés, betakarítás közben nem fényképezgetek. De természetesen apámnak megígértem, hogy a munkában hűséges lovat még megörökítem.
- Húsz éve járja a somogyi településeket, aligha van a megyének olyan szeglete, amit ne ismerne…
- Szinte nincs olyan falu vagy város, beleértve az önálló településrészeket, a pusztákat és a majorságokat, ahol ne jártam volna. Nem tudom megunni! Egyszerűen: szeretem Somogyot. Más a Dráva mente és a Balaton-part, különlegesek a Tab környéki kis községek, a zselici falvak pedig kész csodának számítanak. Számtalan apró értéket rejtenek, ahogy a rengetegben járva rábukkanunk például Pali betyár sírjára. Jártam olyan településeken, amelyek nevét ma már csak egy tábla őrzi a múzeumban. Az erdőben mindössze a téglakerítés maradványokra, a régi magyar alma- és körtefákra vagy épp a keresztekre, fejfákra találunk. A Somogyban élő emberek is érdekesek. A városi ember nem is gondolná, milyen egy hagyományos állatvásár. Az utazók számára kihalt lehet a falu, de ha bekopogunk egy portára, akkor feltárul a csoda, ahol a maguk egyszerűségével élnek az emberek, szépen és boldogan, az apró-cseprő gondjaikkal. Ez az, amiért nem hagynám itt soha ezt a munkát! Így mindennap szembesülhetek ezzel a kinccsel. Számomra fontos a vidéki ember. Az első kiállításomon is az ő portréikat mutattam be. Mint például Gyuri bácsit, aki idős parasztember volt, karakteres, jellegzetes arccal, zsíros kalapjában, ravaszkás mosolygós szemekkel. Persze szívesen fotózom a nevesebb embereket is, ilyen volt Barót János apát úr, Jászai Joli néni,
a tragikus sorsú szépségkirálynő Molnár Csilla, vagy Juan Gyenes fotóművész, aki néhány kedves sort is küldött Madridból.

Csokonai Gábor

vissza