LÁNY KORONÁVAL

Ne sírjatok, fiúk! Legfeljebb csak akkor, ha szép zenét hallotok!

Tekergetem a rádió keresőgombját, egyszercsak valaki azt énekli a dobozból: "álmodj, királylány, az is álom volt, hogy éltél". Olykor a zene elragadja az embert, pláne, ha szörnyű nagy igazságtalanságra emlékeztet. Ha azt mondanám, ismertem a magyar szépségkirálynőt, nem mondanék igazat. Láttam filmen, láttam, néztem és nem néztem rá, annyira féltem attól, ami később bekövetkezett. Kinek mondta el, hogy mi bántja, ki hallgatta meg, ki buzditotta kitartásra, lelket ki öntött bele?

És minket ki hallgat meg?
Biztosan vannak, akik pontosan tudnak válaszolni, és válaszoltak is, rengeteg közölnivalójuk volt, meg kell értenünk, akkor nem mese járta, a halál győzött az életen. Azóta sokszor megcsitultak a Balaton hullámai. Hallja az ember a számot, a dalt, napjában többször, hát persze, hogy emlékszik a koronás lányra.
Álmodj, királylány!

Akkor meg bekiabál az utcáról egy erős férfihang: "Dinnyét, a dinnyét!"

Elvesztettünk sok mindent, többen sírva hallgatják végig a nótát, két egymáshoz repülő galambig hallatszik fel a dal, ezőttal a szemközti házból szól messzehangzón, magnóról. A magányos zugivó asszony is hallja, talán együtt mondja a szöveget az énekessel, ebből a nyárból amoda visszalát, elképzeli a lányt, fején a fölfénylő koronát, elképzeli a tükörtermeket, a zenekart, el a nagybeszédű riportereket, a gyógyszer alvó babmagjait, a táncot egy elmaradt lakodalomban, el az idegenséget, az elárvult szobát.

Mi ez a bánat?
Mesélem otthon, mi történt a városban, merre jártam, kikkel találkoztam. Beszélgetünk a nekigyulladó szombat délutánban, akkor szaladnak, jajgatva a hírrel, a rokonunkat elütötte egy autó. Nyolcvannal hajtott be a faluba az ismeretlen nő, az első kanyart nem tudta bevenni, kisodródott, neki a kerékpáros embernek, neki a fejének, a mellének. A csikorgásra fölnyerítettek a lovak az istállóban, véres arc rontotta a képet, a Jóska bátyám nem kel fel többé, hidegleléssel se küszködik, szemölcs nem nő a nyakára. Mindjárt összeszaladt a nép, idegen kocsi nyomai írták be az árokpartot, a házak előtti füves részt, az utcai kereszt környékét. Egy pillanat alatt történt minden, annyi idő alatt, míg összecsattantom a két tenyeremet. Nem tudott volna elugrani az elzsírosodott kalapú öreg, akihez vasárnap akartam elvinni egy demizson bort. A verébszemű tanúk egyféleképpen látják a tragédiát.

Lepotyogott gyümölcsöt, ringlót, rózsabarackot, sárga dobzót szedek a hordóba, méhek rajzanak elő, a dinnyés a hetedik határban jár nyugati személygépkocsiján, valaki visszatekeri a magnót, ismét szól a dal a királylányhoz, aki közel és mégis felfoghatatlan messzeségben fekszik, fején koronával.

J. J.