Szépségverseny, Budapest, 1985. A döntőt a televízió is közvetíti a Kongresszusi Palotából. A kezdet kezdetén 2000 valóban szép, vagy magát szépnek vélő lány nevezett a versenybe, ebből a sorozatos rostálás után maradt 215, majd a finom esztétikai sziták összesen 25 női emberpéldányt hagytak csillogni a döntőben.

Fölvonulnak a gyönyörű magyar lányok, külön-külön, nagyestélyiben, libasorban, fürdőruhában, egymás után, bikiniben, csapatban, lépcsőre föl, lépcsőről le, mosolyognak, reménykednek, megfordulnak, megmutatják a hajukat, a profiljukat, a fogukat, a mozgásukat, a csípőjüket, s azt a kis fehér csíkot a comb napsütötte bőre meg a fürdőnadrág széle között: kinek a papné, kinek a pap lánya, de valóban nagyon szép mindegyik. Magyarország gabonával, hústermékkel és női szépséggel el van látva.

A 25 jelölt közül végül is tízet díjaznak.
A műsorvezető, szokás szerint visszafelé számol előre: a 10. díjazott hölgyet lépteti ki először, s fordított sorrendben jut el a három győztesig, hogy aztán Miss Magyarország fejére helyezzék a koronát. Amikor az előléptetés, visszafelé számolva a 3. vagy a 4. díjazottnál tart, fölolvassák a jutalmat is: 100 000 forint készpénz és 1 éves tartózkodás Kaliforniában. Ez már beszéd! – csodálkozik a tévénéző. Hát akkor mit kaphat a három győztes? Földbirtokot, luxusvillát hawaiiban, aranyesőt? Pereg az élő számlálógép. Majd a néző csodálkozását megdöbbenés váltja fel. A lányok is megmutatják, mi az a citromos mosoly. A 3. és a 2. díj ugyanis reklámmodell-szerződés egy pesti áruházban és 3 (!) napos kirándulás Bécsbe. Nos, gondolja a fölajzott férfinéző, 3 napra én is kivinném ezeket a lányokat ide a szomszédba!... A magyar szépségkirálynő pénzjutalma: 10 000 forint.

- Ebben nincs semmi meglepő – magyarázza később egyik fotóriporter ismerősöm. – Más az „objektív” szépség, és más a fotogén alkat. Kalmár Zita nagyon „blickfangos” lány, ha nem szebb is a győzteseknél, arca a vastag szemöldökével és az erotikus, mégsem frivol vonásaival könnyen megjegyezhető, a munkaórákon pontosan jelenik meg, tehetségesen mozog, én is gyakran fényképeztem. Hát nem csoda, hogy a Fotex nevű magyar-amerikai vállalat fölfigyelt rá, külön díjazta, és alkalmasnak találta a kaliforniai modelliskolára...
- De mi köze ennek egy amatőr szépségversenyhez? – kérdeztem.
- Tulajdonképpen semmi. Zita a kiküldetést akkor is megkapta volna, ha utolsóként végez a döntőben.
- És a „díjon kívüli” jutalmazás tényét miért nem közölte a műsorvezető?
- Hát ez az – mondja fotóriporter ismerősöm. – Magyarországon vagyunk.

Ami annyit is jelent, hogy a pontos informálás nálunk nem kötelező, legföljebb a néző zavarba jön, félreért, rosszul spekulál, az a fontos, hogy már Magyarországon is van szépségverseny, s az eseményt a tévé is közvetíti...